A szüleim megint a Balaton két partján, én meg itthon - én múlt hétvégén voltam Lellén ickével :) A folyosó falát-plafonját zöldes rovarok borítják, a szomszéd szerint árvaszúnyog, talán ezért is lehet, hogy évekkel ezelőtti szintre emelkedett vissza a pókok létszáma, a víz is fú de magas, a tavaly-tavalyelőtt odapofátlankodó hínárok észhez tértek és odébbálltak, és ami nagyon fú, hogy jöttem kifelé, és valami ezüstös csillogások a partnál, persze nincs rajtam szemüveg, de aztán jövök kijjebb, és tényleg, ott pár méterre tőlem, folyamatosan fodrozódik a víz, ahogy ugrálnak a halacskák... És ettünk tábortűzön sütött kürtőskalácsot, soha eszembe nem jutott volna, hogy ilyet is lehet.
Mondjuk mehetnék most is valahova, na de hova is. A héten közben meg itt kellett lenni, mert indexleadás és hasonlók, és akkor már egy kakaóparti, nehogy már a július kimaradjon. Az eleje kicsit furcsa volt, mondjuk már a várható vendégek névsora is, és aztán kicsit üldögéltünk, néha csendben, és néztünk egymásra nagyon, de valami közben történhetett, mert a végére elég sokan voltak nagyon elragadtatva az egésztől, hogy de jó volt. Szóval először üldögéltünk a szobában egyre többen, ittunk kakaót, Karsa hozott muffint, ami gyorsan elfogyott, aztán klikkesedni kezdtünk, a nagycsoportosok a dohányzó szekcióban nagy komolyan filozofálgattak, a kiscsoportosok jengáztak a gyerekszobában, néhányan meg olvasgattak magukban ugyanitt. Némi népességmozgás után a késői órákban gyilkosozásra gyűlt össze a maradék + későn érkezett + időközben visszatért vendégsereg, a fáradtságra való tekintettel egyre többet rontó mesélőkkel és egyéb furcsaságokkal (hogy álcázza magát hobbitnak a nazgul?), míg végül sorra egymásra dőltünk, mint a jenga, hogy talán alszunk kicsit. De mire ide eljutottunk, már elég közel volt a napfelkelte, amit Eszter megnézni tervezett, úgyhogy kiszaladtunk, bár a nap már előmászott Pest fölé, mire a turul alá értünk, de itt jött a legjobb rész, mikoris Eszter meg én őrült fotózásba kezdtünk, a többiek meg kifejezetten jól tűrték a "ne mozdulj!", "maradj úgy, de kicsit jobbra", "vissza, ahogy az előbb voltál" instrukciókkal tarkított folyamatos megörökítődésüket, illetve fogtak minket, mikor vészesen kifelé lógtunk a falról. A Sándor-palotánál az őr néha furcsán nézett ránk, mikor kiabálva rohangásztunk ide-oda, de mi jól szórakoztunk.
Az egyetem meg hát hajaj. A közgazdaságtannal szembeni eddig megalapozatlan előítéletemet utólag is megindokolandó kétszer is megbuktam Mikrogazdaságtanból, ezáltal szembesülve a nem teljesített kurzusok létezhetőségével. Nulla tudásra kapott hármassal és Karsa által írt beadandókra kapott ötössel együtt is az a helyzet, hogy ez még sose volt ilyen rossz - amennyire én tudom, minden eddigi tanulmányaim során négy egész fölött volt az átlagom, ezt a hagyományt most durván megszakítottam. És erre nem magyarázat az, hogy ez itt a TTK, bár gyanakszom a helyi indexemre - a BTK-s indexembe sokkal jobb matekos jegyek kerültek. :P És nem ez a legnagyobb probléma, hanem például most már aztán tényleg tudnom kéne, milyen szakirányra szeretnék menni, valamint eléggé nyüssz, hogy a könyvtárszakos évfolyamom most végez, és én nem, és bár elvben ez indokolt volt, jó eséllyel csak újabb a kevéske kénytelen-kelletlen meghozott, rosszabbnál rosszabb döntéseim sorában - és igazából most blogvezetési terveimmel nem épp összhangban erről terveztem részletesen írni, és remélem még fogok is, de addig is elküldöm ezt, ami helyette ideíródott, hogy ne megint torlódás és káosz legyen.
(Azért most is látszik a tegnap este a facebookon az új ismeretségeken, bár persze nem annyira, mint szülinap után, az tényleg viccesen sok volt.)

Egyik éjszaka egy szokásosan hosszú és bonyolult álmom közepén éppen menekültünk, és le kellett mászni egy várfalon. A fal nagy kövekből volt összerakva, elég egyenetlenül, kényelmes kapaszkodókat nyújtott, ráadásul mezítláb voltam, úgyhogy elég jól meg is tudtam találni, hova lépjek, viszont nagyon magasról indultunk és sietni is kellett, úgyhogy arra gondoltam, hogy tök jó lenne mászni ezen a falon, csak ne kellene végig pánikolni, hogy leesek és meghalok, ha lenne biztosítókötél vagy ilyesmi, kifejezetten élvezném, akár szórakozásból is. Aztán eszembe jutott, hogy de hát én ezt most csak álmodom, és ez olyan, mint a biztosítókötél, hogy nem kell félni. Fogalmam sincs, hogy akár előtte, akár utána tudatában voltam-e annak, hogy ez egy álom, de akkor valahogy eszembe jutott - icke szerint nem is rájöttem, hogy álmodtam (akkor állítólag fel szokás ébredni, ez meg folytatódott), csak álmomban azt hittem, hogy álmodom :P
Tovább bonyolítandó pár nappal később álmomban álmodtam - arra nem emlékszem, hogy elaludtam volna, csak hogy rájöttem, hogy most csak álmodom, azt hiszem azért, mert valami nagyon nem stimmelt, asszem ott volt Lenon, de nem Lenonnak nézett ki, hanem egy másik ismerősömnek. Szóval megint: mivel álmodom, akármit tehetek, nincs következménye. Aztán felébredtem álmomban, Lenon ölében aludtam, és hirtelen nagyon megijedtem, hogy ha ő itt van, meg helyileg is ugyanott vagyunk, hátha mégse álmodtam az előzőeket. De megnyugtatott, hogy már vagy fél órája alszom, és még csak meg sem szólaltam közben.
Eddig jutottam a blogpost-kezdeménnyel úgy két hete, aztán folytattam volna a szülinapommal meg aztán lett egyre több minden, amiről írjak, míg végül úgy gondoltam, ez az egész ki is marad. Aztán vége lett a hónapnak, és ilyenkor ugyebár már kötelező házimunka a blogolás, ellenben fáj a fejem és inkább aludnék, úgyhogy elküldöm mégis inkább ezt. De akkor már elmesélem azt is, hogy volt szülinapi bulink ickével közösen, és jó volt, bár kissé képtörmelékként emlékszem rá vissza, és nem azért, mert részeg voltam, hanem mert próbáltam mindenütt lenni egyszerre, ezért talán nem voltam igazán sehol, de ez így szokott lenni ilyenkor. Kaptunk szebbnél szebb tortákat, szivárványos-denevéreset Koppánytól, denevéreset Patiszon-Artemisz-Lamy triótól, szivárványosat Lyonától (túlzás, hogy ráparancsoltam volna, én csak közöltem, hogy szerintem lehet ilyen melegben is sütni), Kincső pedig sütött nekünk denevér és cica alakú izét , ahogy a mellékelt ábra útján sugalltuk. A megjelentek a bemutatkozó csokilikőr fogyasztási sorrendjében: Sarkcsillag, Priko, Rohin, Ildy, Tetra, Patiszon, Efkú, Cue, Peti, Lenon, Artemisz, Lestat, Elora, Kincső (nem iszik, mert vezet), Koppány, Raptorka, Eszter, Díriel, Johi, Orsie, Lyona, Lamy, Luca (ő ugyan nem volt itt a csokilikőrnél, de azért eszembe jutott, aki meg esetleg még nem volt itt, és ezért lemaradt a névsorból, magára vessen), meg persze icke és én. (Ha már így felsoroltam a személyre szabott tortákat, megmutatom a nagymamámtól családi ünneplésre kapottat is, bár nem homemade, de azért illik a sorba.)
Tánc, Firkin, Tata, egyetem, egyebek... majd máskor, vagy még valószínűbben már nem.

Előszó
Ezt tegnap írom, mert holnap, vagyis ma kell lennie friss postnak, hogy érdemes legyen idenéznetek meglátandó, hogy a nemzetközi gyermeknap alkalmából Kincső kívánsága után Estelé is teljesül. A végén még kiderül, hogy az egész blogolásom kívánságműsor, legalábbis szokták reklamálni a témákat. Így belegondolva még az is mások ötlete volt, hogy elkezdjem a blogolást. Ami persze mostanában nem túl aktív, ha nem a dizájn miatt, akkor is írnom kéne sürgősen, mert megint eltelt egy hónap. Talán azért is lehet, mert még mindig nincs saját gépem (tegnap bekapcsoltam Claudiát, nagyon rendesen viselkedett, icke kíváncsi volt, milyen is a sárga kockássága, erre egyáltalán nem volt kockás, az első pár percben abszolút jó volt a kép, aztán mikor elkezdtünk képeket nézni, akkor kicsit bekockásodott megint, szerintem a hűtése is gyengélkedik, meg nem is túl gyors, de a tavalyi és a tavalyelőtti szülinapom képeit is hagyta végignézni, és még utána se fagyott le, hanem megvárta, amíg én kikapcsolom, hát nem édes?), bár apuét többnyire többet használom, mint ő, úgy átlag egész nap, de ebben azért többnyire van egy "csak egy pillanatra ültem ide"-érzés, bekucorodva a nagyszoba legsötétebb sarkába, kényelmetlen, én nem tudom, neki miért jó ott. Messzebb vinni inkább csak akkor szoktam, ha a jogos tulajdonos nincs itthon, mint mondjuk most, a kanapén fekve, hasamon a laptoppal, így kényelmes blogolni.
Második előszó
Meg persze úgy, hogy lenne más dolgom, mondjuk vizsgára készülni. Ezt a félévet még az eddigieknél is jobban ellustultam, komolyan borzasztó, amit művelek. Elemi matekból Rohin segítségével mentem át, Script nyelvekből Karsa nélkül nem fogok (és ezt nagyon utálom, részben vagy egészben, de legalábbis nagyrészt mások munkáját beadni, már másoknál se tetszett, de hogy én, fuj); algebrából, ami minden szempontból a félév leglényegesebb tantárgya volt (mert a kevéske rendes matekos tárgyam egyike, mert csomó minden ráépül, mert még érdekelt is, mert jó volt a tanár, még az órákat se éreztem sose fölöslegesnek, sőt, ha elég ébren voltam hozzá, szerettem is, még házit is írtam néha) kettes lett a gyakorlati jegyem, ami azért eléggé nyüssz. Mondjuk a vizsgám négyes lett legalább. Hogy a többi milyen lesz, arról fogalmam sincs, mert többségükből abszolút nulláról kéne összeszedni a félévnyi tudást, ami a lustaságomat is tekintve, hááát...
Második fejezet
Ez persze nem túl izgalmas, csak gondoltam, elnyiffogom, ha már itt vagyok. Amit lehet, hogy rendelt is valaki mint témát, az a Mereth Ethuil. Nos, kereteit tekintve nagyjából ugyanaz volt, mint tavaly, csak közösségileg kisebb. Mármint tavaly azért mindig mindenütt volt valaki, most csak az utolsó esti kvízféleségnél tűnt tömegfélének a létszám. Rá is kérdeztem, hogy most tényleg kevesen vannak-e, hát tavalyhoz képest igen, de igazából ez a szokásos és a tavalyi volt a rekord. Külföldi egyáltalán nem volt kettőnkön kívül, ettől a saját helyem az egészben érzés kicsit határeset lett a tavalyi M.E. ill. Soca és a prágai TolkienCon között - ami nem jelent minőségi változást mondjuk, mert mindkettő jó. Volt íjászkodás elég hosszan, ahol hivatalosan is abszolút legbénábbnak nyilvánítottak, harmincból sikerült eltalálnom háromszor a táblát (nem, az a három nem teljesen véletlen volt, és egyszer egész közel voltam a közepéhez), meg rohangálós-tolkienitakérdéses csapatverseny (a megválaszolandó kérdéseket a patak közvetlen környezetének messzi zugaiban kellett megkeresni, rengeteg lépcsőzés közepette, gyönyörű hely , csak SÚval a délelőttöt is azzal töltöttük, hogy végigjárjuk azt a részt), ahol a legtöbb kérdésre a csapatunkból én találtam meg a választ leghamarabb (mondjuk szerencsére egy csapatban voltam azzal a lánnyal, aki tud magyarul, és le tudta fordítani nekem a kérdést :P), német nyelvű Szilmarilokban (elsőre eléggé meglepett egyébként, hogy Das Silmarillion a címe), bár lehet, inkább fejből illett volna tudni őket (mondjuk volt pár nehezebb, sürgősen fel kéne idézni és összeírni jövő évi TLVhez :D). Aztán még pénzdarabokat is kellett víz tetejére helyeznünk, hogy ott is maradjon lebegve.
Első fejezet
A májusi hétvégéket számlálva volt még három: Beltaine, akkor írtam utoljára, utána még mire odaértem, volt egy idő, erre kiderült, hogy nagyjából akkor rendezkedett be a helyszínen az első turnus, amikor én elindultam felfelé a busztól. Megnéztük a napot, mikor aludni ment, és mikor felkelt (totál világos volt már, de azért szaladtam a többiek után, és még várnom is kellett a kis komiszra, mindig csal, nyáron is borzasztó sokkal korábban indultunk), így szembesülhettem azzal az egyébként egyértelmű ténnyel, hogy ezt a kettőt ellentétes oldalon teszi. Igenis furcsa. Aztán amíg ő aludt, mi még ettünk, ittunk, beszélgettünk, fáztunk, tűzkörülültünk, borzasztó vicceket hallgattunk, pletykaalapot szolgáltattunk, és hiába reménykedtünk, hogy Efkú háromnegyed óra után végre befejez egy elkezdett mondatot, de ha nem is rögtön, legalább még mielőtt távoznak. Másnap (mármint a napfelkeltéhez tartozó nap átaludt közepe után következő délutánon) meg, útközben átsietve a városligeti majáliskáoszon, közben futó érintéssel üdvözölve a Családfát, eljutottam az Örsig, nem is nagyon késtem, és elmentünk ickével Pécelre.
Harmadik fejezet
A következő héten vége lett a szorgalmi időszaknak egy újabb kakaópartival, ahol a Munchkin megint növelte nagy népszerűségét (egyre többektől hallom, hogy be kéne szereznie egy sajátot), a gofri pedig megalapozta a sajátját, de a tömeg már éjfél előtt távozott (talán még az utolsó buszhoz siettek? bezzeg múltkor csak az elsőhöz, de hát ez a csütörtök...). Másnap kgy címén jót ebédeltünk Kincsőéknél, hazafelé borzasztóan megáztam, harmadnapra tanulást terveztem, de tényleg. El is határoztam, hogy nem megyek Esztergomba. Csakhogy az időjárás miatt a többiek se mentek. Elhatároztam ugyan, hogy Cuéhez se megyek "palacsintapartira", de ez már kevésbé jött össze, jó pár órás késéssel, miután már Artemisz blogján is olvastam, hogy utólag ő is becsatlakozott, csak elindultam. Az eső csak csepergett, de a szél óriászöld bokrokat fújt nagy erővel a járda felé, pont akkor lökve rajtuk, mikor odaértem, őserdő benyomást keltve szürke kockaházak között. Aztán Lestattal marcipános forrócsokit/kávét (gondolom mindenki tudja, melyikünk melyiket :P) ittunk a Corvin mozi kávézójában, aztán elkezdtük nézegetni a könyvespultot, ahol gyönyörűn gazdag felhozatal volt Rejtőkből és meglehetősen jó áron, csak sajnos már mind megvan, pedig úgy szeretek Rejtő-könyveket venni antikvárban. Aztán a könyvespultos néni elkezdett beszélgetni Lestattal külföldi munkavállalásról és különösen a vendéglátós lehetőségekről, és ez eltartott egy ideig.
Utószó
Fú, nagyon belelendültem a részletekbe menő naplózásba, teljes heti adagokat közölve így összevontan, nagyon unjátok már? Legalább arra nem lehet panasz, hogy kiég a szemetek a szivárványtól a sok olvasás közben :P
De ennyi talán elég is volt belőlem mára (vagyis erre a hónapra :P), a Metalfestről most úgyse nagyon jut eszembe mesélnivaló, szép gyereknapot mindenkinek! :)

Igen, megint úgy teszek, mintha házimunka lenne a blogolás. (Nekem se tetszik.) Vagyis nem házimunka, mert olyat nem csinálok, hanem akkor már inkább házi feladat. Azt néha kell, mindenféle beadandó izéket, hasonlóan halasztgatva, bár mostanában az ilyesmihez is túl nagy arányban vettem igénybe segítséget, amit nemszeretek. Meg általában, nagyon ellustultam ezt a félévet is, vagyis nem is, mert még jobban. A változatosság kedvéért enyhén fejfájósan nagyon álmos vagyok, bár aludtam, valami hangosított zene is felhallatszik, még nem kezdték el a koncerteket a Tabánban, csak előkészülgetik reggel óta, soksok ágra süt a nap és kinn kéne heverészni a fűben valahol, és egyébként is, elindulhatnék lassan, merthogy Beltaine. Ja nem, még ebédelni is kéne. Ja mégse, nincs itthon ebéd. Ma voltunk Lestattal a csokizóban és barackos-levendulás forrócsokit kértem, barackos annyira nem volt (sztem barackdzsem volt benne, amit nem kevertem el), de nagyon levendulás, amiről nekem nagyon is a molyirtás jut eszembe. Krakkóban olyan forrócsoki volt, hogy az TÉNYLEG forró csoki volt, tömény és illatos csokoládé, ami valahogy véletlenül épphogy folyékony még. Valahogy ott-tartózkodásunk mindhárom napján újra meg kellett kóstolnunk - a negyedik napon már nem mentünk be odáig. A forró csoki mellett a legszembetűnőbb jelenség a városban, hogy minden tele van sárkányokkal. Minden színben, formában és méretben, a plüss verziók mondjuk főleg Süsü-jellegű zöld egyfejűek. Az eredeti sárkány a vár tövében van, a két lába meg a feje még érthető, de elöl van még hat izé, amik vagy karok (további lábak), vagy további fejek. Nem sikerült eldöntenünk, mert egyáltalán nem hasonlítanak a fölső fejére, és végülis ott a karjainak kéne lennie, de mégis fejszerűek, meg mintha fogaik is lennének. A fölső feje pedig néha tüzet fúj. Rendszeresen, meg állítólag SMS hatására is, de hogy milyen számra és milyen SMS-t kell küldeni hozzá, azt helyben sehol nem láttuk, csak wikipédiáról sikerült kideríteni. Egyébként meg zuhogott az eső, pedig sokkal kényelmesebb lett volna leücsörögni ott a falra a sok mászkálás közepette. Én akár tudtam is volna, éljen a hosszú bőrkabát, ickének ellenben még a haldokló esernyőjével is küzdenie kellett közben, úgyhogy inkább vett egy másikat. Szóval sétáltunk egy rövid és turistátlanul minimalista kört ott a várnál, belépőpénzt kizárólag a sárkánybarlangra áldozva, ahova hosszú csigalépcsőn kellett lekeveredni. Mire feladtuk a városnézést és jó függők módjára kedvenc forrócsokizónkba menekültünk, elállt az eső, késődélutánra már padra is le lehetett ülni. Úgy értesültünk, hogy a picinyke városban a már összesétált központi részen kívül a zsidónegyed maradt még megnézendő, szóval következő nap odaindultunk, és az eső csak néha szemerkélt egy kicsit, sőt, kisütött a nap! Ez a rész egyébként pénzköltésre túlságosan alkalmasnak bizonyult, először egy kisebb bolhapiacra tévedtünk váratlanul, aztán egy furán művész, aztán egy színes boltba. Ahol volt szivárványos denevéres hajcsat, amit csak lefotóztam, viszont hozzájutottam egy picinyke szivárványosmacskás bögréhez. Megnéztük még a temetőt is, ahol sajnos meggyilkoltam egy csigát. Én tényleg nagyon sajnálom szegénykét, igazából minden tele volt velük, de ez addig nem tűnt fel, amíg egy nem reccsent nagyot. Utána már figyeltem rájuk nagyon, hát úgy látszott, nem csak nekem másztak a lábam alá. Utána a folyóparton nagy körben sétáltunk visszafele a forrócsokihoz. Egyébként egy igen szimpatikus hostelben laktunk egy nyolcágyas szobában - a szobatársak folyton cserélődtek, csak két amerikai volt ott végig, akik ugyanazzal a busszal utaztak tovább, amivel mi hazajöttünk. Az utolsó esténkre érkezett újak viszont éppen jöttek Magyarországról, és mikor megtudták, hogy magyarok vagyunk, adtak egy marék aprót, mert azt úgyse lehet beváltani, valamint egy diákbérletet. Egy május 4-ig érvényes BKV-bérletet, amit ők Bécsben (!) kaptak valakitől. Képek facebookon. (Ja és hogy mit kerestünk Krakkóban? Előző héten icke azt mondta, hogy menni kéne valahová, én meg hogy menjünk Krakkóba.)
Majdnem elfelejtettem elújságolni: az unokahúgom megtanult biciklizni! Rendesen, két keréken, kitámasztó nélkül. És még nincs három éves, bizony! :)

Amikor a Deákon azt láttam, hogy mindenki nagyon szélesen vigyorogva száll le a buszról, már sejtettem, hogy megint őrült a sofőr. Az út során a várható utazási idő és az útbaejtett megállók mellett szó esett a különböző hidak díszkivilágításának költségvetéséről, a pesti oldalon látható fővárosi nagycirkuszról, amelyben épp leköszön egy társulat, valamint arról, hogy a tévében - se a híradó előtt, se a soproni sörreklámban - nem látható a Lánchídon egy kis kék busz sem, pedig hat percenként járnak.
A legutóbbi kakaózás megint nagyon jól sikerült, legalábbis én élveztem. Sok-sok ölelgetés, fura ismerősök összeismertetése, tíz liter tej, munchkin, fejenként minimum egy dédelgetett plüssállat, zenés mesejáték, meg egyebek, a reggeli első buszig. Aztán mosogatás és jé, vannak barátaim jóérzés. Valamint némi álmosfáradt félhullaság, és a szükségesnél jóval minimálisabb tanulás, ezzel talán némi összefüggésben hétfőn és kedden rosszul sikerült zh-k (nem, nem lesz ötös, tényleg).
A tegnap éjjel meg egyre furcsábban csavarodott, már kezdve onnan, hogy egyáltalán éjszakába nyúlt a délután (ha már egyszer teljesen véletlenül meghallottam, hogy szerdán nincs egyetem - bár most így belegondolva és utánanézve lehet, hogy pont olyan óráim lettek volna csak, amik mégis voltak), csúcspontra jutva abban a pillanatban, hogy ickével kifordulunk a Múzeum körútra, és szembejön Lestat, pontosan ott, ahonnan éjféltájban indulni szoktunk találkozás után nagyon sokszor. Csak mert összeszólalkozott az éjszakain az ellenőrökkel a jegy/bérlet hiányán. Máó.
Volt tavaszi tali is, ahol egyrészt jól éreztem magam, másrészt mikor nem, akkor annak elég kikerülhetetlen oka volt vagy a hideg. Viszont kissé olyan érzéssel jöttem el, hogy hoppsz, én ezt a tavaszi talit valahol kihagytam. Mert amikor volt némi vonzó közösségi élet, akkor vagy túlságosan fáztam vagy túlságosan priviztem a részvételhez, amikor meg elhatároztam, hogy na most akkor bekapcsolódom, akkor épp nem annyira volt. De azért sétáltunk havas erdőben, éjjeli főutcán és napsütötte Duna-parton, és ez jó.
És még egy szépen őrült este Ildyékkel a szokásos Bölcső utcai kocsmázásokból újabb igen jóféle eset, bár furán indult, mert hűtlenek akartunk lenni a törzshelyhez, meg egyébként se volt annyira hangulatom, meg a társaság is hiányosnak tűnt előre, de végül szép lett és kicsit nosztalgiázós-őszintés, és aztán akartunk forrócsokit inni, mert múltkor az IHB hajnali szakaszát erre alkalmas helyen töltöttük, de most meg nem volt nekik.
És aztán legrégebben meg volt a cseh TolkienCon, ami néha eszembe jut, mint nagyon blogolandó, csak sehogy se tudok honnan nekikezdeni. Megérkezés egy teljesen csehül álló környezetbe egyetlen külföldinek. És már megint a beszélgetés szokásos tempóban kevésbé kényelmesen kezelt nyelven. Hogy mindenki megkérdezi, hogy mégis hogy jutott eszembe idejönni, és csodálkoznak, hogy ők hívtak meg. Hogy a végén kiderül, hogy azok közül, akikkel már az elején egész sokat beszélgettem, és a végén együtt metróztunk a buszpályaudvar felé, az egyik matekszakos, a másik könyvtárszakos. Megjártam Prágát, és többnyire csak egy iskola belsejét láttam belőle, leszámítva egy éjszakai sétát a hóban félig elrejtőzött autók között valakivel, aki visszafelé úgy dönt, hogy most akkor már be meri vallani, hogy ő soha nem olvasott egyetlen Tolkien-könyvet sem. Ír és skót csoportos táncok előbb nagy tömegben, aztán kisebb létszámban, ellenben hajnali kettőig. Az az érzés, hogy itt jó, és de jó lenne ide (is) tartozni. Hajnali órákban vajon akarok-e én annyira aludni menni, hogy megpróbáljam átverekedni magam a lépcsőt teljesen ellepő zene- és énekkaron (spontán gitározgatva énekelés hagyján, de több gitár, meg furulya, meg dob, hát fú). Következő hajnal óráiban félálomban a legkülönbözőbb fajta szerepjátékos és főleg live sztorikat hallgatni (szóval van egy ilyen Lovecraft művei alapján... hát, én olyat még nem olvastam, de ha arról van szó, igen, kösz, ismerem a Call of Cthulhu-t) egy, az időpont ellenére még mindig igen éber sráctól, míg körülöttünk már mindenki kidőlt (azok is, akik korábban gitárral az ölükben várták, hogy eléggé reggel legyen ahhoz, hogy elmúljon a csendrendelet). És ha már a zenélés, Feanor-történet dalokban előadva, míg mellettem valaki nagyon-nagyon lelkesen fordít (tényleg nagyon köszi, de olvastam ám A Szilmarilokat, elég, ha megmondod, melyik sztorinál tartunk...), és így van szerencsém kihámozni szavaiból, hogy Feanor azért készítette a palantírokat, hogy az összes szanaszét rosszalkodó fiát egyszerre tarthassa szemmel.
És ha már így több, mint a fele eltelt a félévnek, akkor talán ideje beraknom az aktuális órarendet, ha esetleg valakit érdekel, mikor tarthat igényt az időmre. Félkövérrel ami elvben és gyakorlatban is gyakorlat, tehát nem túl kihagyható, bár ezen belül is vannak fokozatok. Most van páros hét.
Most kaptam facebookon az MTT csoporttól egy körüzenetet a saját szavaimmal.
És lehet, hogy éssel nem kezdünk mondatot, de én most minden bekezdést.
Így is lehet fogalmazni.

Megint elmúlt minden, amire készülni kellett. Persze teendők mindig vannak, de nincs esemény, amit tervezgetni kell, nincs semmi határozott a jövőben, csak úgy múlik az idő. Olvasok és nem vagyok itt, kikukucskálok a könyv fölött a világba, megijeszt, hogy tudomást kéne vennem arról, hogy egész nap nem csinálok semmit, és gyorsan visszabújok a könyvbe. Ahol nem bírom felfogni a leírásokat. Túlságosan betűhalmok, amiken át kell esni, míg csak olvasok és várom a gondolatokat, érzéseket és kimondott szavakat. Nem kéne megint egy teljesen üres félév, pedig most is csak két tantárgy van igazából, Algebra és Geometria. A nagyobbik fele ugyanis már megvan. Kéne tanulni valamit, sokfélét, kellenek órák. Miau. Anyu szerint túl sokat nyávogunk. Ezt a csütörtöki kakaózás kapcsán állapította meg, amikor tényleg sokat nyávogtunk, meg főleg csak elvoltunk jólesően együttpunnyadósan, kivéve persze, mikor Úton Jézus felé társasjátékot (saját bevallása szerint játékos erkölcsi kiskalauz) játszottunk, ahol halálos bűn esetén vagy sok körből kimaradsz, vagy három hatost dobva elkárhozol, a 42. mező pedig a Hazugság. Számomra úgy tűnik, hogy a tanulság az, hogy úgyis minden a szerencsén múlik (vagyis a kockadobáson - milyen lehet játékos erkölcsi kiskalauzt játszani ólmozott kockákkal?) :P Egyébként ez alkalomra kedden kevertem, szerdán sütöttem estikét és pogácsát is - mindkettőben sokszor segédkeztem már, de még sose csináltam egyedül. Szegény estike elég kísérleti jellegű volt, de az íze végül jó lett, csak teljesen odaragadt, úgyhogy formátumra miszlik. A pogácsa rendben volt, de jó sok lett a tésztából, még vár sütésre a mélyhűtőben, csak alkalom kéne.
Volt tegnap egy farsang, és ez megint olyasmi, amiről úgy tűnik, hogy kéne írni, de nem tudom, mifélét. Igazából csak az van előttem, ahogy jövünk végig az úton a hóesésben, és gyönyörűek a hóval borított fák végig sorban, főleg a lámpafényben, aztán Lyona beleveti magát a hóba, majd állunk büszkén a hóangyalkáink mellett, és poroljuk le magunkról a havat, fényképezem a kis csoportot, aztán a vezetékeken megülő havat, és panaszos nyávogásomra az elöl haladók megállapítják, hogy elhagyták a macskát és bevárnak. És jó volt, hogy hallgattam Lyona első megjegyzésére, hogy legyek csak szivárványkirálylány, és meglepően jól sikerült megvalósítani a nyáriruha-bálosító ötletet, bár legalább hárman besegítettek a lastminute varrogatásba. Keringőztem párszor, sőőt, volt két (a helyszínen, de azért mégis) előre lefoglalt táncom is. Ja és kaptam Csavardíjat. (Méghozzá színben a ruhaujjhoz illő szíjon - ami később az este folyamán elszakadt -, Estel kéken és kékben volt, Attila meg feketén a feketéhez, ami egyébként totál véletlen volt, de azért mégis.) Van egy olyan érzésem, hogy erről most nem lenne jó ötlet blogon nyilatkozni, de egyébként olyan, mint 2003-ban Év Diákja díjat kapni a Roxfortban. És amúgy tök jó, én annyira akartam (egyszer, valamikor) Csavardíjat kapni :)
Amúgy én úgy emlékeztem, hogy nem szeretem a német nyelvet, de megtetszett a facebook németül, olyan jól hangzik a kommentieren és az ignorieren, és régi kedves ismerősként néz rám az um+zu+inf :D

Mordor, Gandalf, jobbra vagy balra? Na igen, én még sose láttam A Gyűrű Szövetsége bővített verziót. Vagyis most már igen, de most először. Furcsa, hogy szerintem ezt a filmet elsőre tényleg komolyan bírtuk venni - vagy az, hogy most már nem? (Beával néztük, legelőször is, most is, és közte még sokszor.) Mindenesetre nagyjából minden szó totál nevetségesen hat. Viszont néha táborban érzem magam tőle :D (És nem csak azért, mert a bekezdés elején idézett mondat és jelenet arra emlékeztetett, mikor Ingweával mint nyomolvasók haladtunk az élen, és a mögöttünk haladó szervezők súgták, h mikor merre forduljunk.)
Tegnap voltunk havazni. Ehhez el kellett menni jó messzire, nem mintha itthon nem lenne hó, amit lehet dobálni, építeni, rajta lecsúszni, de társaság messzebb gyűlt össze Patiszonék személyében, akiknek velem ellentétben szánkójuk is van. Szóval szánkóztunk meg építettünk hómókust, és közben változó intenzitással, de zuhogott a hó, és teljesen furcsa, hogy ez tényleg itthon van. Mármint hogy egy befagyott tó jegén sétálva magas hóban gázoljak, ilyenre csak Finnországból emlékszem. És olyan szép ez a sok hó - és ahogy nyáron a gyönyörű napsütésben strand után sírok, ugyanúgy most hóemberépítés, szánkózás és hógolyózás után, és ugyanúgy többnyire csak ülök itthon.
A hóhempergés után délutánra felnőttem, és (miután megkértem Estelt, hogy hívjon) mentem Mélypontba és ittam öt szívószálnyi málnás fröccsöt, de sajnos csak négy különböző színben adták a szívószálakat. Szóba került a farsang is, ahova gondolom, megyek, bár hogy hogyan leszek királylány, azt még nem tudom, állítólag nem nehéz. Az is felmerült tegnap este, hogy prímtényezős felbontásnak vagy RSA-titkosításnak kéne öltözni, mivel a számelmélet a matematika királynője (ezt Gauss mondta és a tankönyvünk idézi), tehát a leánya királylány kell, hogy legyen. Majd Efkú közölte, hogy ezen felfedezésünket én postoljam blogba, ő meg kirakja facebookra. Szóval íme. Egyébként mikor rákerestem erre a könyvismertetőre, találtam még szép matekos idézeteket, itt ni.
Hmm, volt még mindenféle érdekes, amiről kéne írni, de most inkább elküldöm ezt és alszom.

Tegnap a villamoson nagyon sokan voltak, és mindenki rosszkedvű. Igazán örülhettek volna, hogy végre jött egy villamos és ők azon kiválasztottak közé kerültek, akik még fel is fértek rá. Aztán a további megállóknál hiába jöttek a kérések az ajtók felől, hogy nem tudnának kicsit beljebb menni? A belsők csak átkozódtak, hogy már így is heringek. Mikor fékezésnél dőlt az egész bagázs, mert kapaszkodni már nem volt hely, elkezdtem nagyon vigyorogni, de kimondani nem mertem, hogy ha még így el tudunk dőlni, simán préselődhettünk volna összébb.
Ma, minden eddigi matekos vizsgaeredményemet alulmúlva, hármast kaptam. Bár a teljesítményem nagyjából egyezett az algebra vizsgadolgozaton nyújtottal, ami épphogy ötös lett, ez meg épphogynem négyes, átlagban kijön a tudásom nagyjából reális értékelése. De mennyivel nagyobb örömöt okozott azt látni, hogy ezt a jegyet sikerült rögzíteni az ETR-ben... ugyanis a múltkor említett vizsgajelentkezési probléma kulcsa, hogy rossz kódon vettem fel az órákat, ennek kapcsán az ügyintézés folyik, és a helyzet mintha csak egyre rosszabb lenne: négy TO-kör után ott tartunk, hogy az előadás más kódon szerepel az ETR-ben és az indexemben; a gyakorlat névsorában viszont duplán szereplek és ő is kétszer nálam (a rossz kódon ötösre, a jó kódon teljesítetlenül). Én szeretlek téged, egyetemi adminisztráció, de tényleg.
Decemberből is maradt ám ki mesélnivaló, például hogy érdekes élmény 3D-ben angolul filmet nézni, ha az emberke vagyis én térlátásilag problémás és az angolban sem a hallás utáni szövegértés az erőssége. Alighanem hiányos az élmény, de legalábbis furcsa. Valamint képzeljetek el egy karácsonyfát spagettivel. Az unokatestvéremnek nehezen ment a dolog, mikor ugyanis az ateista egyház híveinek karácsonyáról hallott: igen, van karácsonyfa, de mivel nem kötelező a béke és a szeretet, minden olyan nyugodt és békés... hogy mit ettünk vacsorára? bolognai spagettit! Erre hangzott el válaszul a fenti nehézség megfogalmazása, amit én inkább vizualizáltam. A spagetti is kábé olyasmi lehet ilyenkor, mint az a sok ezüstös cucc, meg az égősor, rátekerve. A tetejére egy lyukas sajtburgert, de ez már egy másik történet.

Mikor nagysokára sikerült felkelnem ma, elmentem a TTK TO-ra - a változatosság kedvéért átirányítottak a BTK TO-ra. Ez mindig így van (vagyis ha a BTK-ra megyek, kiderül, hogy az ügy épp a TTK-ra tartozik). Külön jó, hogy más napokon vannak nyitva, szóval ez jó eséllyel eltolja minimum egy nappal az ügyintézést, legutóbb meg két héttel, mert épp elmentek téli szünetre. Most épp a regisztrálást sikerült megoldanom, de az egyik vizsgámra nem tudok jelentkezni, a tanár pedig azt válaszolta a mailemre, hogy ő ezen nem tud segíteni, forduljak a tanulmányisokhoz. Nem válaszolhatom azt, hogy de anyukám megmondta, hogy ő fel tud venni a saját vizsgájára, csak meg kell várni a jelentkezés lezárulását. Aztán összefutottam Raptorkáékkal, akik épp ruhaanyag-keresőben voltak. Később a metrón a magyartanárommal. Aztán elmentem Rockrandiba, ahol Londonban lévő legjobb barátom társaságával iszogattam, aztán mikor sétáltunk kifelé a négyeshatoshoz, szembejött egy volt osztálytársam - akivel régen nagyon jóban voltam, aztán egyszercsak elkezdett nem nagyon beszélni velem -, pont mikor olyanvalakire gondoltam, aki most csinálja ugyanezt.
Az éjszakain mögém egy spanyol srác ült le. Egyébként Effi Briestet olvastam. Legutóbb az éjszakain Karamazov testvéreket, úgy viccesebb. Mármint az éjszakai busz (különösen a 906os) átlagos utazóközönségét alkotó félrészeg bulizók általában furcsállják az olvasásomat, de ha éppen Dosztojevszkijt olvasok, azt valahogy még szórakoztatóbbnak tartják. (Szeretem Aljosát, bár persze nem lehet nem, saját magánál még szeretnivalóbb is az, hogy mindenki szereti és szeretettel fordul felé.)
Volt LEP, és tök jó volt, bár előző este inkább a végét vártam, mint magát az ünnepélyt, de mire elkezdődött igazán, addigra már oké volt. Még aludtam is előtte, mert az azelőtti estén annyira nem sikerült - vagyis lefeküdtem, hogy kialudjam magam, de kábé egy óra után felébredtem és elkezdtem aggódni, visszaültem a géphez, és mikor hajnaltájlt aludtam még egy órát, azt álmodtam, hogy nálunk volt a LEP, de nem pakoltam el időben a szobámat, és elfelejtettem szólni apunak, hogy neki is el kéne pakolnia, mert az ő szobájukra is szükség van, és miközben ezen veszekedtünk, már jöttek az első segítők, és kérdezték, hogy hol is kell lenniük meg hol van helyük árusítani és ilyesmi, és fogalmam se volt róla.
És most asszem alszom.

Továbbra is rossz a blogírási technikám, halmozódnak itt mindenféle törmelékek nem csak kigondolva, még leírva is, míg annyira aktualitásukat nem vesztik, hogy már esélytelen bejutniuk. Például novemberből maradt újabb álomvilágos nosztalgiázási roham és a Főnixben pontosan ugyanabban az időpontban rendezett álomvilágos és emtétés gyülekezés. Na mindegy, ugorjunk az aktualitásokra, hogy itt a karácsony. Gondolkoztam, mit kéne kezdeni ezzel a karácsony dologgal úgy globálisan, mert eléggé annyi a hírnevének. Jut eszembe vicces dolog december 23-án, aztán december 25-én is a Westendben mászkálni (esetleg december 27-én újra, a teljesség kedvéért), nem meglepő módon a népsűrűség erős eltéréseket mutat. Szóval ha már szeretet, nem rossz dolog az az ajándékozás, de békével együtt esélytelen. Ajándékozáskor minimum izgul az ember, és peches esetben elkerülhetetlenül szomorkodik vagy idegeskedik, vagy nem tudom, én legalábbis jó eséllyel elkezdek magamban haragudni magamra, hogy nem örülök, esetleg másra, hogy jó képet kell vágnom. Nem békés dolog. Lehetne két random nap az évben, mondjuk csak pár nappal előtte értesülnénk róla, hogy ma békésen szeretjük egymást, ma meg meglepjük egymást apróságokkal. Egyébként érdekes, hogy nem sokaknak kívántam boldog karácsonyt, de abból kábé az volt a legőszintébb, amit a csillagszóróárusnak, illetve a csak-negyven-forintot-két-zsömlére-néninek mondtam - mikor egy volt osztálytársammal összefutottam a buszon, boldog karácsonyt kívánt, én meg automatikusan vissza valami neked is dolgot, hát kifejezetten elszégyelltem magam, ezzel teljesen értékét vesztette a mondat (ha még volt neki), mert sajnos az az igazság, hogy egyáltalán nem érdekel, milyen karácsonya lesz. Volt. Hm. A hétvége környékén meg már-már maratoni martioni mászkálásra hajazóan érték egymást az ilyen-olyan talifélék: emtétéskarácsony (kis létszámban, cseverészve, éneklésből eléggé kimaradva - és az még a viccesebb, amikor minden khm... bennszülött? együtt énekel, csak Adanedhellel bámulunk egymásra, hogy mivan - Estel meg visszahozta a citromsárga hálókábelt, amit előző vasárnap adtam neki kölcsön, miután bekopogott az ablakon és mielőtt Boci-boci tarkát játszottunk gitáron és xilofonon), főnixeskarácsonynézés (nem is késtem olyan nagyon sokat ahhoz képest, hogy egész héten nem keltem fel dél előtt), facebookhavazás ("mész hóembert építeni a facebookon" - végül hármasban összekotortuk Somát, aztán inkább forrócsokiztunk Artemisznél), M.U.K.K. (de igazán csak egy kicsit maradok, tényleg, egyébként is egész nap algebráztam... de egyáltalán nem volt kevés az a kicsi, mert jó volt, még a reméltnél is jobb társaságban), forraltborozás Lyonánál (leginkább szanaszét hevertem a földön, konyhában, szobában, bárhol, de a látszat ellenére én tényleg nagyon élveztem a társaságotokat, nem tudom, miért voltam ennyire hulla). Aztán ehhez még hozzá egy karácsonnyi megszakítással a tegnapi Idhren-látogatás (megint nem sikerült felkelnem időben), ahonnan aztán sorra szállingóztunk a családi ebédekre, nyam-nyam, gesztenyés töltelék és almakompót. Tavaly kábé senkinek nem vettem ajándékot, ellenben kaptam, idén se sokat, de az unokatesóm így is tiltakozott, hogy nem szabad, hát nem megbeszéltük, hogy csak a gyerekek kapnak? Na de én gyerek vagyok (ez egészen biztos, mert én is a kanapén ültem), tehát az unokatesóm is gyerek és kész (ő nem ült a kanapén, csak a gyerekei, de hát nem fér oda mindenki). Volt egy vizsgám algebrából még kedden, amire sajnos nem készültem annyit, mint szerettem volna, ötös lett épphogy, de nem szépen azért. Tudom, erre az jön, hogy nem mindegy, ha ötös? Másfelől a nővérem meg azt kérdezi, hogy ha tényleg érdekel, miért nem foglalkozom többet vele? És mindegy, hogy ötös vagyok belőle, erre a családban általános a tehetség, az nem jelent semmit. Jah, hogy itt már megint az életemről van szó, amit nekem kéne kitalálni, akkor ezt talán hagyjuk is. Egyébként 25-én Hannah-val voltam a Westendben, mert csak ott reméltünk nyitva találni valamit, ittunk is forrócsokit sikeresen, aztán rájöttünk, hogy nagyon álmosak vagyunk, úgyhogy kerestünk egy szimpatikus fotelt és aludtunk egy kicsit, mielőtt nekiláttunk a mézsör kinyitásával való próbálkozásnak (Lenon szerint nem vagyunk normálisak, hogy a Westendben elalszunk, vele ma találkoztam épp-beférsz-a-következő-program-elé alapon, aztán egész sokáig elmászkálgattunk, mivelhogy mindkettőnknek lemondták sms-ben a következő talit), és Hannah-nál volt színes, kerek nyalóka is, mint a képeken, nem tudom, kóstoltam-e valaha ilyet korábban, de fárasztóan soká fogy el.

"Nem hiszek a dolgok rendjében - sebaj, de drágák nekem a tavasszal kibúvó ragadós kis levelek, drága a kék ég, drága néhány ember, akit, hiszed-e, nem is tudom, miért szeretek, drága egyik-másik nagy emberi tett, amelyben tán már régen nem hiszek, de a régi emlékek kedvéért tisztelem." - Ki tudja, honnan van ez?
Többen is azt írták facebookon, hogy esik a hó. Nagy nehezen rászántam magam, hogy elmenjek az ablakig és kinézzek, hát tényleg. Csak néhány tétova, kövér és kissé formátlan pehely, mintha fölöttünk valaki szórná le a ruhájára ragadt szöszöket, de tényleg hónak tűnik, és tagadhatatlanul esik.
Tegnap megünnepeltük Hannah tizennyolcadik születésnapját (meg Lottiét is, de Hannah-é volt igazán napra aktuális, egyébként az esemény keretében együtt teázgattam a fél Edhiledánnal, miközben még várom, hogy Kincső odaadja az általuk postán feladott megfejtéseket - csak szösszenetnyi folytatás az előző postban említett TLV-s poénhoz), aztán züllesztő hatásomra még forralt borral is koccintottunk, majd megismerkedtem Hannah macskáival is, és végül sétáltunk kicsit Vácon, ahol a lámpaoszlopok karácsonyi díszítése kétféle kék és tetszik. Mindezek után még az utolsó Várbuszt is elértem, amit nem is reméltem negyed tizenkettőre beérkező vonattal. Viszont fáj a térdem.
Anyu tegnap Nagyváradon volt, és egészen fura ajándékot hozott, túlzás lenne naptárnak nevezni, inkább egy naptárkészítés késztetése, nem sok választja el attól, hogy pusztán összefűzütt tizenhárom fekete lap legyen, de mégis nagyon szép... tényleg csak egyetlen apró, a hónapot jellemző ábra, a hónap neve pár nyelven, és a hónapnak megfelelően 29, 30 vagy 31 szám van a lapok alján, a többi szabad terep a kreativitásnak, még a hét napjai sincsenek jelölve, hogy bármely évre jó legyen, de mégis tök jó, csak majd meg kell csinálni nagyon szépre.
És van fincsi milkacsokis adventi kalendáriumom is! Még Mikuláskor apu úgy mellesleg megkérdezte, hogy mikor is kell elkezdeni az adventi kalendáriumot, mondtam, hogy hát úgy egy héttel ezelőtt, de ezerszer megmondtam már, hogy nem kérek. Pontosított: azt mondtam, hogy csak Milkát kérek, tessék. Szóval most van milkás adventi kalendáriumom és sok év óta először tényleg várom, hogy a következő nap legyen és megehessek belőle még egy csokit :D
Még mindig esik a hó, néztem is, hogy lehet ilyenkor olvasva sétálni, de biztos turista volt, az útikönyv meg csak bírja ki az ilyesmit. Én kénytelen voltam behódolni az esernyőknek és vettem az aluljáróban occsóért egy viszonylag kicsire összecsukható szép sárgát, hogy tudjak esőben is olvasni útközben. Ami a turistákat illeti, tegnap is vicces idegenvezetést hallgathattam végig, mert pont az ablakommal szemben üvöltötték el, egészen érdekes angol kiejtéssel, "the biggest: royal palace - what did I tell you about royal palace, guys? and that's the Sándor Palace, the Hungarian White House [...] you can go there, we have no terrorists, we had bombs in the [évszám, fene se érti, valami nájntinájnti hangzású volt, 1990-es évek vagy lehet 1919?], so it's peaceful [ez többször is elismételte:] now listen to me... Budapest peaceful... peaceful... [aztán még folytatta, hogy csak a tolvajoktól kell félni, vigyázzanak az értékeikre, bár nem olyan vészes a helyzet:] less bad then Madrid and Barcelona, [aztán még elmondta, hogy azt a romos házat azért nem újítják fel, mert az volt a hadi izébizé, ami persze nem igaz, mert azért nem újítják fel, mert még mindig nem döntötték el, mit csináljanak vele].
Aztán indultam az OSZK felé és kis híján összeütköztem Ratzkhával, aki épp nem megfelelő irányba haladt, ezen javítottam, megmutattam neki, hol is van az a bizonyos Hungarian White House, amit ő is keresett éppen (és tényleg fehér). Közben rájöttem, hogy mindez nem is tegnap volt, hanem még tegnapelőtt, mert ez még az első OSZK-kör volt, mikoris amint kérdeztem valamit a tájékoztatásnál, megkértek, hogy amíg várok a könyvre a raktárból és úgyis ráérek, segítsek kicsit, szkenneljek be pár cikket mikrofilmről (és gyanús, hogy a kérés leadásakor a könyvkiadónál is azért kérdezték meg, hogy milyen minőségben vagyok éppen jelen, hogy nem akarok-e beállni kicsit segíteni). Tudtam én persze, hogy könyvre esélyes egy órát várni, azt mondták, másfél, volt az legalább kettő, közben olvasgattam a régi Lassikat, mert ők kicsit gyorsabban érkeztek meg a raktárból. Aztán mikor megjött a másik kérés is, amiből egyébként fénymásolni kellett volna, rájöttem, hogy nem vittem magammal aprót, ami nagyon intelligens lépés ám, ha az ember direkt azért megy el a könyvtárba, hogy térítéses szolgáltatást vegyen igénybe. Mindegy, már úgyis siettem, és mivel évszámot tekintve pont határeset az érintett dokumentum, lehet, hogy csak szkenneltetni lehetett volna és az még plusz sok várakozás, úgyhogy félretetettem és fénymásoltam tegnap.
Már nem esik a hó. (Ezt is onnan tudom, hogy Estel mondta facebook chaten, de azért persze ellenőriztem az állítás érvényességét ebben a körzetben.)

"A hajó lassú haladása az éjben olyan volt, mint amikor egy koherens gondolat végigvonul a tudatalattin."
Már csak kettő és egy negyed órám van hátra a hónapból, szóval kénytelen vagyok írni. Igazság szerint a feltétlenül leírandó események hiánya meg a szokásos magától halasztódós állapot mellett hallgatásomnak az is az oka, hogy mostanában főleg nyavalygásokkal, nyüsszögésekkel, siránkozásokkal és hisztikkel keserítem meg a környezetem életét, a blogot pedig nem akarom ezzel terhelni, mert minek. Ti sem élveznétek, új információ pedig nincs: nincsenek céljaim, értelmetlenül telik az időm, és az emberi kapcsolatok építgetése szempontjából is defektes vagyok kicsit. Ezeket néha még közlik is velem némi veddmárkézbeazéleted és csakrajtadmúlik keretében, és még igazuk is van. Ráadásul ez a félévem, mint már említettem, totál üres volt kábé, de még arra az alig néhány kurzusra sem készültem: ezen a héten öt zh, és egyik fenyegetőbb, mint a másik, a matekos cuccokat se teljesen értem - továbbra is alapszinten -, és az előző postban említett blogolós-cikkírós cuccot is feladtam. Azért nem teljesen reménytelen a helyzet, volt néhány jó estém.
Tegnapelőtt borítékolgattam itt a TLV-t (bár amúgy is meg kellett csinálni, de igazság szerint tanulás helyett, túl nyüssz voltam matekfeladatokra koncentrálni, ez nem az átlagnyüssz, ez még nagyobb hülyeség), és az Edhiledán csapathoz érkezve - hát, lehet, hogy csak nekem vicces, de tény, hogy a Zsodoo által megírt, Patiszon (anyukája) által kinyomtatott feladatsort ÉN belerakom a Kincsőtől átvett borítékba, hogy elpostázzam (a posta dolgozóit mint ismeretleneket már fel se soroljuk) Erynek, aki majd odaadja Lottiéknak, akik egy iskolába járnak Zsodooval... Ennek fordítottja, mikor az OSZKban könyvtári gyakorlaton személyemben újraegyesítek egy gondosan fázisokra bontott folyamatot: átveszem a kérőlapot, leküldöm a raktárba, a raktárban épp ott vagyok és én veszem le a könyvet a polcról, majd fenn én készítem ki, én adom oda az olvasónak, sőt én veszem vissza (persze miután én vettem le valamit a raktárban, figyeltem, hogy ha megérkezik, én is adjam ki, mert az úgy poén :P) Amúgy a feladatsorok átvétele után Patiszon még idegenvezetést is tartott nekem egy kicsi meg egy nagyobb laborban, utóbbiban kiöntötte az oktanolt, és amikor facebookon olvastam este, hogy szegényke oktanol-szagú, legalább már tudtam, milyen az :D
Bocs, ez tényleg nem túl izgi (max. azt mesélhetném még el, hogy a múlt héten képes voltam egy padon törökülésben ülve úgy elzsibbasztani a lábam, hogy mikor nagy hirtelen rá akartam állni, simán kifordult alólam, de nem éreztem semmit, kábé úgy nézett ki, mint Harry Potter Lockhart-módra csontmentesített karja, visszaültem, vártam, hogy feltámadjon, és azon töprengtem, az előző mozdulat mennyire fog fájni úgy utólag - igazából annyira nem, de estére az a bokám kétszer akkora volt, mint a másik), de ha egy hónapot kihagyok, lesz egy üres link az archívumban, és az milyen gáz már. (Megmenekültök a további szenvedésektől, megyek vacsizni.)

Gólyabál, amire az utolsó pillanatban mégis rábeszéltek, közvetlenül algebra ZH után, amit ennek megfelelően már kiöltözve írtam, mondjuk nem csak én, bár a többség nem. Egy teremnyi estélyi ruhás, illetve öltönyös egyetemista, amint Kispál koncerten pogózik, hát mit mondjak, érdekes élmény. A nagy kérdés pedig az, hogy mi a rosszabb: ha a kilencven kilós kétajtós tapos rád acélbetétes bakancsban, vagy ha az ötvenkilós lányka tűsarkúban? Meg kellett volna kérdezni ott helyben, hátha kifogok pont egy fizikust. Harmónia teremben színes lufikból álmennyezet, meghagyhatnák állandóra, ráfér a helyi akusztikára. Pultig eljutni könnyű, a pultosok figyelmét felhívni lehetetlen, mire megszerzed a következő kört, kijózanodsz. Utána pár óra hajnalban a palacsintázóban, reggel hazaérve alvás, és szombat este kocsma Ildyékkel, vasárnap délután emtétésekkel, pedig már épp kezdtem volna úgy érezni, hogy én mindig csak otthon ülök, és ki tudja már, mikor alkoholizáltam utoljára.
És aztán persze lett volna még sok mesélnivaló, amiről szerettem volna postolni, még csütörtök előtt, mert most persze már minden esélytelen, hiszen ugyebár...
KÖMT. Ahonnan most megint azzal az érzéssel térek vissza, hogy jaj de hiányoztok, igen, személy szerint, olyan kimondanivalóan, és nem tudom, mikor volt ilyen. Lehet, hogy nemrég, csak most nem jut eszembe, lehet, hogy itt még nem is. Ha megkérdezik, milyen volt, csak azt mondhatom, hogy jó, és rengeteg olyan érzés, amit ki nem hagytam volna, de ha valakinek őszintén akarok válaszolni, inkább azt mondom, hogy fura. Sírtam talajvesztett kétségbeesésből, és megöleltek váratlanul. Sírtam tehetetlen hisztériából, és vigasztaltak olyanok, akik tényleg tudtak. Nem úgy emlékszem vissza az egészre, mint egy energiabombára, ahol mindig jó volt, mert tudom, hogy hiányzott Lestat, hogy majdnem felhívtam; hogy többnyire félálomban kóvályogtam, vagy aludni dőltem az asztalra; hogy még olvastam is; hogy nagyon nem tudtam mit kezdeni magammal néha holt időkben; hogy borzalmasan feleslegesnek érzem az elvben kreatív munkával vagyishogy a csapattal töltött idő kilencvensok százalékát. De mégis az az igazság, hogy nagyon jó volt. Azért is, mert olyan látványosan szenvedtem, hogy annyi törődés és szeretet jött rá válaszul hirtelen, ami itt talán még sose, de nem csak akkor és nem csak azért. Jó volt a városbújócska és átláthatatlanok a jegyzeteim, és nemistudommilyen Efkútól folyton visszahallani, hogy én abból végül kihámoztam a helyes sorrendet, és miközben nagyban hadartam félig magamban, hogy hogy is kötődik egymáshoz ez meg az, magyarázta a fejem fölött, hogy hát mert én bölcsész is vagyok meg kocka is. Jó volt egy év késéssel megismerkedni a kocsmával is, ahol odaültem a szlovénekhez és beszélgettünk sokat, vicces, hogy tőlük talán kevésbé félek, mint a magyaroktól. A csapat pech volt, hogy pont úgy jöttünk össze, hogy nem tudtunk kellőképpen mit kezdeni a koncepcióval - sajnos ez így egyáltalán nem rendi munka jellegű volt, hanem nyáritábori csapatos előadás-összeszenvedés, és túl sokan voltunk erre különbözőféleképpen alkalmatlanok; hogy maga az ötlet nem reménytelen, azt a többiek bizonyították, bár a sztorink azért nekünk se volt rossz. (Valamint hozzátenném még, hogy angolra váltva lelkizni pláne vicces, és az év bókja, hogy olyan vagyok, mint a csirke íze.)
Akkor most tényszerűbben nézve az elmúlt napokat... imádnivalóan hosszú és fárasztó szerdám volt, végül hazaértem utolsóelőtti busszal, vacsoráztam éjfélkor, húztam az időt hajnali háromig, aludtam sokáig, délelőtti órákat szokás szerint mellőztem, gyorsan és szokásos mértékben alkalmatlanul összepakoltam, cuccostul beestem számelmélet előadásra. Nem mintha olyan lényeges lett volna, de Domino rábeszélt, egyébként meg az ő arcán figyelni a fáradtság és felháborodás különböző árnyalatait még az amúgy is stand up comedyben utazó előadónál is viccesebb, egyébként az óra lényege helyett talán újra kéne olvasnom a Kódkönyvet, bár azt megtudhattuk, hogy Casanova nőbolondítási módszere a lineáris kongruenciák megoldása volt. Onnan Nyugati, Ickével és Ágival összefutva vonatra fel, aztán vonatról le, megérkezve kábé még semmi és nép is kevés. Segédkeztünk ebben-abban, aztán kifestettem egy pici Boromirt meg egy szivárványos hobbitot, és mire ezzel végeztem, már tömeg volt. Kezdődött a program, gálaest, aztán Frodó és Samu a bordásfalról szépen számba vette a népeket, ami nagyon jól jött ki. Éjszakai túra címén gyorsan felszaladtunk az esőben az emlékműhöz és vissza, talán még némi egymás gyepálása ütőfával, aztán túl későn kezdve, és vacogással rövidítve némi alvás... aztán másnap volt ez a városismereti játék, akkor éppen nagyon tele voltam energiával, aztán csapatmunka, amit egyre kevésbé kedveltem, másik napon meg voltak szabad rendi izébizék, amiből végülis írórenden és íjászaton sikerült résztvennem, csak hogy alliteráljon, és aztán megint a csapat, vasárnap pedig elmentünk páran meg a külföldiek Visegrádra, ahol még sosem voltam ám, és képzeljétek, a szlovák srác nekem adta azt a sokak által irigyelt, bár sajnos meglehetősen túlérzékeny bögrét :)
Ma (meg tegnap is) egész nap könyvtári gyakorlaton voltam, és most ez tényleg meglehetősen borzasztó volt. Amúgy meg még októberben össze kéne ütnöm egy irományt, amihez adjatok sok segítséget itten ni: http://meoiorai.blogspot.com/
(Vesztettem! Mint mindig, ha eszembe jut a szlovén nyelv :P)

Elvben csak két és fél hét telt el, de most olyan soknak tűnik a mondanivaló, amire még nem sikerült sort keríteni, hogy nem is tudom, hogy zsúfolhatnám ide egymásra. Lestat elköltözött Londonba, Lenon elköltözött Birminghambe, elkezdődött most már tényleg az egyetem, és nagyon nem kedvelem egyelőre ezt a félévet. Az órarendem nem túl kiegyensúlyozott, szerdán négy gyakorlat, reggel nyolctól kezdve, persze pont a középső a BTK-n, az átrohanásra nincs idő kihagyva, és készülni is kell rájuk, egyébként ez a kedvencem. Négykor vége, kezdődik a matekos teadélután, lekvároskenyérrel ment meg az éhenhalástól, egy kis Blokus, aztán rohanok el megint. Ez az egy nap nem tűnik haszontalannak. Mert aztán csütörtökön nemigen van értelmes órám, kedden meg csak reggel egy előadás, amin alszom, és egy gyakorlat, amin dühöngök, mert megőrülök a tanártól. Hétfőn és pénteken meg egyáltalán nincs órám, akkor kell majd könyvtári gyakorlatra menni, de egyelőre a péntek este már olyan vasárnapízű... Innen oda rohangálás közben ráadásul még össze is lehet futni mindenféle népekkel, itthon semmittevés közben kevésbé. Bár múlt vasárnap (nem a legutóbbin) itthon is sikerült, Estel bekopogott az ablakon, aztán elkísért lépcsőket fotózni (már kerek egy évvel ezelőtt is lépcsőket fotóztam...); de vele összefutottam egyetemre menet is, pont nagyon ki voltam akadva némi szokásos adminisztrációs zűr miatt, Ring meg látott minket, de nem jutott eszébe a civil nevünk, amit lehetne kiabálni. Ezt csak onnan tudom, hogy másnap összefutottam vele is a TTK-n, akkor Felagund után kellett kiabálni, de az ő nevét tudta. A vasárnapokon továbbá Karsával sértegettük és dobáltuk egymást. Többek közt gesztenyével, amik azóta is próbálnak a fejemre esni, szerintem ő tehet róla, és nem is tagadja. Szombatok meg, hmm, a régebbin sikerült megvalósítani a valószínűtlen ütemtervet, egy délután-estébe belezsúfolni az utó-live rádiófelvételt, egy mozizást a Beával (Isten hozott az Isten háta mögött), és egy palacsintázást Artemisznél. A közelebbi estéjén Artemisz, Peredhil és még sokan mások éneklését hallgattam meg, aztán siettem a Vidám Parkba - elvben matekos gólyáknak volt hirdetve a program, gyakorlatban négyen voltunk, abból kettő végülis gólya, de egyikünk se először. Viszont voltunk mindenféle átfordulós, fejjel lefelé megállós, ide-oda pörgetős cuccon, amiken én még sohase. Mivoltmég... Tegnapelőtt végre sikerült összehozni a szétszerelőspartyt, vagyis Szürke útmutatásai alapján Kincsővel szétszedtünk, aztán összeraktunk egy számítógépet, ami szerintem tök jó program, legalábbis hátrányos helyzetű bölcsészgyermekek számára kifejezetten izgalmas. Még esetleg mesélhetnék mindenféle könyvtárosórai elfoglaltságunkról, mint végigröhögés, kiskacsahajtogatás, szőlőcukorpor-szippantás, facebookon tudósítás, illetve részemről a hálókábel általi halál erőteljes provokálása, de inkább megyek aludni.

A kontaktlencse fura érzés, főleg mivel nem bírja a szemem, és egyébként is sokkal erősebb kéne, ráadásul a két lencse feltűnően különbözőképpen marad le az ideális dioptriától. Elsőre még lehet azzal hitegetni magam a kényelmetlenséget illetően, hogy csak kezdeti és majd megszokom, viszont a látvány csodás. Ilyen lehet rendesen (vagy az említett gyenge lencsék esetét véve alapul: rendesebben) látni. Amikor évekkel ezelőtt először próbálkoztam a dologgal, egy ablak előtt ültem, és a szemben lévő ház folyosójának rácsait nézegettem meg először. Olyan gyönyörűen élesek voltak a körvonalai. Eddig sokaknak ismerős lehet a dolog, na de. Én végig érzem a szélét, ezért nem tudom eldönteni, csukva tartsam a szemem folyamatosan vagy nyitva, viszont közben néha kicsit álmosszúrós is lesz a szemem, amire persze azt mondják, hogy pislogjak sokat. Jelen pillanatban épp nem olyan vészes a dolog, bár érezhetően zavaróak a betolakodók a szememben, de az előbb épp nagyon nem láttam, főleg a jobb oldalival, amit egyébként is alig tudtam berakni, és csak remélem, hogy ki tudom majd szedni. És holnap ezzel menni egyetemre... tuti nem bírom ki az egész napot, de az algebra előadást még talán.
Ja, mert a szemüvegem elúszott. Na igen, úgyse kerülhetem el a kérdést, hogy hogy voltam olyan béna, hogy elhagytam, hát izé, pancsoltam a Balatonban... hogy miért volt rajtam mindehhez szemüveg, azt ne részletezzük, de úgy látszik, élvezte, mert ő ott is maradt úszkálni, és nem sikerült a nyomára akadnom. Mindez ma történt, mit ne mondjak, lehet, hogy igaza volt Garfieldnak, és hiába üres a hétfő az órarendemben, ez nem változtat a lényegen, ráadásul utána még a szépen megírt blogpostom is megszökött, pedig még a csík se ért véget. A Balatonra még tegnap érkeztem, bár valamivel hajnali hat előtt, amikor felkeltem mindehhez, eléggé kevés kedvem volt kimászni az ágyból, a szobából, a lakásból, a városból, és inkább megnéztem pár időjárás-előrejelzést online. Ború, zápor, zivatar, viharjelzés, esetleg valami minimál napocska. Ezt mondták ők. Nekem nem tetszett, úgyhogy inkább a kockákhoz fordultam, és kedvenc legrégibb D12-m szerint 4, ami páros, szóval menj, és kész. Ezek után gyorsan meggyőztem magam, hogy viharos időben is kíváncsi vagyok Lellére, és elindultam mégis. Namármost, vihar nem volt. Egy kis szél, de az se sokáig, ellenben meleg napsütés.
Vasárnap reggel megérkezve egy üdülővárosba, ahol minden zárva van, felmerülhet a kérdés, hogy azért, mert vasárnap, azért, mert reggel, vagy azért, mert szeptember. Este kiderült, hogy az étkezdék terén legalábbis a szeptember a lényeg, az üdülőrész központjában csak némi fagyit találtam, aztán félúton a mólóhoz szerencsére vacsorát is. De előbb még eltelt egy nap a meglehetősen kihalt üdülőben, ahol a felettünk lakó néni mindenkinek a téliesítésről beszélt, asszem ez volt a napi kedvenc szava. Én meg matekleckét írtam a kertben. Jó, lehet, hogy egyesek szerint nem normális, ha valaki fürdőruhában napozik a Balaton-parton, és közben azon töpreng, vajon biztos-e, hogy prímszám négyzete plusz kettő osztható hárommal, és ha igen, hogy lehetne ezt bebizonyítani, de még a legbölcsészebbeknek is be kell látniuk, hogy jobb ezen a fent leírt helyzetben gondolkodni, mint Claudia két lefagyása között az újraindulásra várva. A stéget már leszerelték (a jelenlévő kevéske nyaraló szavai alapján úgy sejtem, épp előző nap), ezért az öregedő bácsik is kimásztak az ifjabb korosztály számára megszokott útvonalon, a kerítés végénél átkapaszkodva, az utcai stéghez - már aki bemerészkedett a vízbe. Asszem sose jártam még Lellén szeptemberben, furcsa volt nagyon ez a kihaltság, főleg ma, amikor tényleg borús volt már az idő, és olyan egyedül voltam a vízben, mint máskor csak éjjel, de akkor meg általában nem vagyok egyedül, mert valaki bejön velem. (Idén a bátyám, furcsálltam is, mert ő nem szokott ilyen marhaságokra kapható lenni, és egész sokat beúsztunk, tök jó volt. Hmm, de ez még az előző lellei lenézésemkor esett meg, most nem jött velem senki még a helységbe se, nemhogy a vízbe. Ez utóbbi terepen még a szemüvegem is magamra hagyott, és a kontaktlencsék karmai, azaz éles peremei közé vetett. Na de most gyorsan megszabadulok tőlük, és indulok végre.)